Iskolánk története

Az iskola építésének szükségessége először 1869. március 16-án, egy presbiteri ülésen hangzott el:

Pár hónappal később a presbitérium megbízta a gondnokot az építéshez szükséges anyagok beszerzésével.

Elkészült az új „iskolaház”, amely a falu történetébe „kisiskola” néven írta be magát. A későbbiekben tanítólakás lett, majd óvoda működött itt. 1901 újabb fordulópont az iskola történetében. A „kisiskola” szűkösnek bizonyult, ezért szóba került a bővítés ügye. A közgyűlés új épület megvásárlásáról döntött. Az ingatlan régi uradalmi épület volt. 1904. március 23-án egy árverésen az épületet a dadi református egyház vette meg.

Később a presbitérium több alkalommal foglalkozott az új iskola átalakításával. A nyár folyamán az átépítés megtörtént, amely "három helység, kettő szoba, és fafödém elkészítésére" vonatkozott. Akkor történt egy új tanterem kialakítása (ma tornateremként működik), a tornaterem sarkán lévő bejárat építése, a padlásfeljáró áthelyezése. Az épület ünnepélyes átadására 1904. szept. hó 25-én került sor. Használatba vétetett tehát a „nagyiskola”, vagy a mostani szóhasználatunkkal „alsó iskola”.

A református egyház az államosításig két épületet használt oktatási célokra, és ezekben kapott helyet a tanítói lakás is. 1948 után a katolikus iskola épülete is megőrizte eredeti funkcióját. A régi katolikus iskola helyén 1963-ban épült fel a mai iskolaépület („felső iskola”). Az 1970-es évek végéig mindhárom helyen folyt a tanítás, majd a valamikori „kisiskola” szolgálati lakás lett. Visszakerülvén egyházi tulajdonba, azóta gyülekezeti házként működik.

Amikor a gyerek 6 éves lett, szülei beíratták a helyi iskolába, a hatosztályos elemibe, ahol a legkisebbtől a legnagyobbig egy teremben, egy tanár keze alatt tanultak (osztatlan iskola). Külön épületbe, a mai felső iskola helyén állóba jártak a katolikusok, az „öreg iskola”, („nagy iskola”) a reformátusok tanulásának adott helyet. A 6. osztály elvégzése után még 3 évig kötelező, ún. ismétlőbe jártak (hetente két alkalommal, szerdán és szombaton), ahol a tanult anyagot ismételték, bővítették.

A 8 osztályos alapképzést 1942-től vezették be Dadon, amelynek értelmében 1941-ben még végzősök voltak a hatodikosok, de 1942-ben már 7.-es lett az adott évfolyam. Ekkor vált tagozatossá az oktatás.

A tanítás a reggeli 1/2 8-as harangszóval kezdődött. Ekkor minden kisdiáknak a saját templomába kellett menni reggeli imádságra. 8-kor a tanítóval (rektor) együtt vonultak az iskolába. Amikor a tanár belépett a terembe, tanítványai imádkozva, zsoltárokat énekelve, később szorzótáblát, versbe foglalt illemszabályokat mondva fogadták. Ezt követte a köszönés, a hetes jelentése, majd a számonkérés. A szokás az volt, hogy legszorgalmasabb, legmegbízhatóbb tanulók kérdezték ki társaikat, míg a tanító a dobogón lévő karosszékében ülve figyelte őket.

Ezt követte az új tananyag megtanítása. A rektor úr vagy a tanító kisasszony (ez a megszólítás járt ki a pedagógusnak) számtant, természetrajzot, földrajzot, olvasást, írást tanított. Testnevelés óra nem volt a 20-30-as években, a kézimunkaóra (természetesen külön fiúknak és lányoknak) péntek délutánra esett. A hittant a lelkipásztorok tartották. Palatáblát kb. a 40-es évek elejéig használtak, de leginkább csak az írni tanuló kisdiákok. A táblához mindenkinek hozzákötötték a spongyáját (törlőrongy, szivacs). A füzetek a 20-as évektől jöttek divatba: számtan- és szépírás füzete minden gyereknek volt. A felszerelés elmaradhatatlan tartozéka a kalamáris (tintatartó) és a mártogatós toll. Tankönyveket (olvasókönyv, számtankönyv) lehetett már venni, de a legtöbben „örökölték” felsőbb osztályba járó társaiktól, testvérüktől. A betűtanuláshoz régi könyvekből, kalendáriumokból kitépett lapokat használtak, amelyeken alá- vagy áthúzással jelölték az éppen tanult betűt.

A diák érdemjegyei ellenőrző híján a füzetébe kerültek. A bizonyítvány a félévi és év végi osztályzatait egyaránt tartalmazta. A II. világháború előtt az 5-ös jelentett elégtelen, az 1-es jeles tudást. 1945-től „megfordult” a jegyek értéke, de a skála néhány éven keresztül 1-7-ig terjedt, míg végül kialakult az 1-5-ig terjedő értékelési rend.

A tanár munkáját, a tanítványok tudásának gyarapodását a tanév folyamán többen figyelemmel kísérték, ellenőrizték. Működött az állami feladatként előírt szigorú tanfelügyeleti rendszer. A tanfelügyelő úr, aki a nevelő és gyerek számára is idegen volt, bírálhatta az órai munkát, számon kérhette a tudást. De bemehettek az órákra a presbiterek (akár 8-10 egyszerre), akik előtt mai szóhasználattal élve bemutató órát tartott a rektor. Akárki lépett be a terembe, a diákok vigyázzba álltak, és kórusban üdvözölték a vendéget. Az érkezőnek az „Isten hozta”, a távozónak az „Istennek ajánlom” köszönés dukált. A tanév a templomban tartott záróvizsgával ért véget. Erre imákkal, versekkel, énekekkel készültek, még a háromlábú táblát is felállították, hogy minden gyülekezeti tag láthassa, ki mennyit fejlődött az eltelt időszakban.

Hetesek már az osztatlan iskolában is voltak. Névsor szerint, kettesével látták el feladatukat, annyi különbséggel, hogy az egyik fiú, a másik lányt kellett, hogy legyen. Feladataik közé tartozott a takarítás: a fiú kivitte a szemetet, kihamuzott, begyújtott, tiszta vizet hozott a terembe a kútról. A lány összesöpört, letörölgetett, felmosott. Iskola után hazafelé menet ők voltak az utcafelelősök. A diákokat a tanítás végeztével a nevelő kikísérte az utcára, ahol kettesével, kézen fogva sorba álltak, majd elköszöntek. A továbbiakban a hetes tartott rendet: felírta annak a nevét, aki kilépett a sorból, rendetlenkedett, elengedte a párja kezét, nem köszönt. A vétkes intőt kapott, s ráadásul még otthon is megbüntették, mert viselkedésével szégyent hozott a családra.

Az illemszabályok betartására nagy hangsúlyt fektettek. A versekben megfogalmazott intelmek egy 1940-es évekből származó imakönyvben:

Legszigorúbban a köszönést és a templomba járást tartották számon. A faluban ugyanis mindenkinek köszönni kellett. Külön köszöntési mód illette a tanítót és a papot, amely így hangzott:

Vasárnap a délelőtti és délutáni istentiszteleten vagy misén ott kellett lenni minden gyereknek. Nem volt elég csak elmenni, figyelniük is muszáj volt, mert otthon a szülők mindig visszakérdeztek az aznapi igére, és aki nem tudta, nem kapott ebédet. Az ige észben tartását a következő hittanórán a pap ellenőrizte.