Dadi Református Általános Iskola

Írópalánta műhely - Kovács Dorka pályázati munkája


Kovács Dóra:
JEROMOS KINCSE
 
Pukk! Egy nagy durranás, és Jeromos, a varázsló és Rozsdás, a cicája ijedten hasaltak a földre a szerteszét fröccsenő kotyvalék elől.
- Oh, Jeromos! Már megint nem sikerült! Nem kellene valami más mesterség után nézned? Én nem akarok többé kutya, kaktusz, tündérlány lenni, és robbanást se akarok többet!
- Sajnálom, Rozsdás! De most igazán nem adhatom fel, hiszen te is tudod, hogy jövő héten osztálytalálkozóm lesz. Miről tudok majd beszámolni? Mit tudok felmutatni? Mi lett belőlem?
Miközben szomorúan eltakarította az újabb sikertelen varázslat maradékát, sorra jutottak eszébe a volt osztálytársai: Ozmin, aki különleges varázsigéket tudott, Robin, aki a legjobb varázsitalokat tudta elkészíteni, és Fridolin, a kiváló seprűlovagló.
Azért, hogy rendezze felkavarodott gondolatait, elindult az erdőbe, oda, ahol egykor az első „varázspálcáját” találta. Közben figyelgette a növényeket, állatokat, hátha valami különleges felfedezést tesz, amiről beszámolhat az osztálytársainak.
- Mi a hasonlóság egy béka és egy madár között? – töprengett.  – Semmi! De talán nem is baj, hiszen ettől olyan színes a világ!
Megfeledkezve saját kudarcairól, csodálta a virágok változatos színeit, a patak halk csobogását.
Egyszer csak a bokrok mögül halk léptekre lett figyelmes. Kíváncsian lopózott a hang irányába. Nagy megleptetésére két gyermeket látott.
- Sziasztok! - köszönt mosolyogva.
Amikor a két gyerek meglátta, kicsit megszeppentek.
- Ne féljetek! Én Jeromos vagyok. Titeket hogy hívnak? Mit kerestek errefelé?
A fiú előrelépett és csengő hangon így válaszolt:
- Én Jancsi vagyok. Ő pedig a testvérem, Juliska. Már régóta éhesen bolyongunk az erdőben.
- Maradjatok itt! Támadt egy ötletem! Mindjárt jövök! - villanyozódott fel Jeromos.
Megesett a szíve a két árván, ezért hazafutott, otthon megkereste nagy bográcsát, és édesanyja szakácskönyvét, majd miután előkerítette az alapanyagokat, nekiállt főzni. Mindent úgy csinált, ahogy a könyv írta. Főzés közben Jancsi és Juliska boldog arcára gondolt, amint falatozzák az áltata elkészített ételt.
Miután elkészült, két nagy adagot kimert belőle és gondosan becsomagolta. Két kenyeret is tett mellé. Bár esőre állt az idő, mégis útnak indult.
- Hátha kiderül! - reménykedett.
Útközben azonban egyre borúsabb lett az idő. Gyorsan megkereste Jancsit és Juliskát. Sietett, mert félt, hogy a már éhségtől gyenge testük abban a szakadt ruhában megfázik. Amint megtalálta őket, gyorsan Juliska kezébe nyomta az ételt. Hirtelen nagyot dörrent az ég és villámok kezdtek cikázni.
- Menjetek, hamarosan még nagyobb vihar lesz! - azzal megmutatta nekik a hazafelé vezető utat. Jeromos is nyakába szedte a lábát és hazafutott. Ám a nagy sietségben megbotlott és elesett. Hála Istennek, nem lett baja, a varázspálcája azonban kettétört.
- Mi lesz így velem! - jajdult fel Jeromos, és végső elkeseredésében a szekrényébe dobta a pálcáját.
- Figyelj, Jeromos! Ha már a hókuszpókusz nem megy, talán a megjelenéseddel még kitűnhetsz - próbálta vigasztalni Rozsdás. - Van egy ötletem! -  folytatta, és mindenfélét ráöntött Jeromos fejére. Mire végzett, gazdája szörnyülködve állt a tükör előtt.
- Ez borzasztó! Hogy’ menjek így varázslók közé!
- Én csak segíteni akartam! - és mindketten hangos kacagásban törtek ki. Belátták, hogy ez az új stílus tényleg nem áll jól. Begöndöríteni könnyű volt, de kisimítani már nem. Sok mindent megpróbáltak, s már-már ott tartottak, hogy levágják Jeromos haját, amikor a napi újságban felfedezték azt az idegen szót, hogy HAJVASALÓ. Pontosan nem tudták, miféle szerkezet ez, de remek ötletük támadt!
A varázsló gondosan ráigazgatta a haját egy deszkára, és a cicája tincsről tincsre simára vasalta. Szebb lett, mint újkorában. De nem tűnt el minden gondfelhő Jeromos feje fölül. A nagy izgalomtól jó néhány vörös pattanás jelent meg az orra hegyén.
- Na, már csak ezt hiányzott! - gondolta.  
Eszébe jutott, hogy annak idején két nővére hogyan tisztította az arcát a pattanásoktól. Egyszerűnek tűnt az ellenszer elkészítése, neki is állt. Ám ahogyan elkészült vele, meglepődve látta, hogy az arctisztítója tűzbe borult.
- Ezt nem kenhetem az arcomra! - mondta, és az egészet, úgy ahogy volt, kiöntötte az ablakon.
Újra a tükör elé állt, hogy cicája tanácsát követve a legjobbat hozza ki külsejéből. Ahogy ott állt, vézna kezei hosszan lógtak ki varázsköpenyéből.
- Így nem vagyok valami vonzó. És erős se, hogy bárkit is megvédjek, ha kell - gondolta elkeseredetten. Odament a szekrényéhez, megkereste benne a varázspálcáját és megragasztotta. Aztán újra megnézte magát a tükörben. Elmormolt néhány érthetetlen mondatot, és várt. Egyszer csak két izmos kar termett … a tükör két oldalán.
- Valamit biztosan elronthattam a ragasztásnál. - tűnődött magában.
- Ajaj, kiscicám! Mihez kezdjek? Már alig van néhány nap a találkozóig! Mikor is lesz pontosan?
Gyorsan előkereste a meghívót. Amikor ki akarta nyitni, hirtelen egy lap csúszott ki belőle. Jeromos kíváncsian nézte, mi az. A lapon ez állt: „Kedves Diákom! Kérlek, hogy az osztálytalálkozóra hozd el az általad készített társadat. A másodikos könyvünkből nézz példát! Szeretettel: Csiri bácsi” Jeromos elcsodálkozott. ,,Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?  Vajon lesz még rá időm?” Gyorsan nekiállt a feladat teljesítéséhez. ,,Hogy is mutatta Csiri bácsi, hány gyertyát tegyek és hova? De kár, hogy nem jegyeztem fel pontosan!”
A feladatot azonban mégis elvégezte. Annyi volt csupán a baj, hogy nem a tervezett erős, megnyerő külsejű, bikafejű ember lett, hanem egy furcsa paca, meghatározhatatlan színben. „Nem baj”- vigasztalta magát -,,ez is megteszi.” Miközben takarította a varázslat maradványait, felfedezte ruháján az erdei kalandjának és a házi feladat teljesítésének nyomait.
- Ilyen ruházatban nem mehetek emberek közé!
- Tényleg nem! - értett vele egyet Rozsdás.
Amikor végzett a takarítással, levette a kalapját és az asztalra tette. ,,Abrakadabra!” És egy szempillantás alatt az elegáns kalap helyett egy női fejfedő termett az asztalon. „Most mitévő legyek?” - morfondírozott magában. Hirtelen felcsillant a szeme. ,,Tudom már! Elviszem ezt a kalapot a városba Csipke Rózsikának. Ha jól tudom, itt vannak nászúton a szőke herceggel.”
Gyorsan el is indult. Ment, mendegélt az erdőben, amikor egyszer csak keserves sírást hallott. „Ki lehet az?” Ahogy a hang irányába ment, Hófehérkét pillantotta meg.
- Miért sírsz olyan keservesen? - kérdezte barátságosan. Hófehérke összerezzent, aztán amikor megpillantotta Jeromos barátságos arcát, megnyugodott. A varázsló leült mellé a fűbe.
- Tudod Jeromos, Tudor azt mondta, hogy Szundi túl sokat alszik, és ez már súlyos betegségre utalhat. Elment Szundival és Kukával az orvoshoz. Annyira féltem őket – mondta.
- Hófehérke, hidd el, nem lesz semmi baj. Biztos csak a tavaszi fáradtság miatt van. Menj szépen haza és készíts egy kis erőlevest a törpéknek! Ha mégsem segítene, akkor nyugodtan szólj!
- Rendben. Köszönöm, hogy meghallgattál, és a tanácsot is.
Még sokáig integettek egymásnak, míg el nem tűntek egymás szeme elől.  Jeromos gyorsan megjárta az utat, de egész végig Hófehérkén járt az esze. Amikor hazaért, rájött, hogy szerelmes lett Hófehérkébe. „Magától úgyse szeret belém. Hogy lehetne azt elérni, hogy csak egy kicsit is szeretne?” Amikor Rozsdásnak ezt elmondta, a macska így reagált rá:
- Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de ha tényleg ennyire szereted, akkor próbálkozz meg egy szerelmi bájitallal.
- Köszönöm, te drága cica! – lelkesedett Jeromos. ,,Még sohase hívott így” - gondolta Rozsdás. Eközben Jeromos nekiállt a bájital elkészítéséhez. De valami nem stimmelt…   Aztán hirtelen eszébe jutott a közeli osztálytársa, Fridolin. Itt lakott az erdő szélén. Ő biztos tudna néhány tanáccsal szolgálni, hogy hogyan hódítsa meg Hófehérke szívét.
„Ajándék nélkül nem állíthatok be.” Megkereste a kedvenc könyvét, amit iskolás korában mindig olvasott. Fridolin ilyenkor odaült mellé és sóvárogva nézte. Csodásan becsomagolta, majd útnak indult. Amint ment, mendegélt, az erdő szélén észrevett egy fából épült kis kunyhót. Jeromos bekopogtatott. Nemsokára egy barna szakállú és barna hajú ember jött mosolyogva ajtót nyitni. Amint meglátta a vendéget, betessékelte. Jeromos megragadta az alkalmat és átnyújtotta az ajándékot. Fridolin kibontotta, és amikor meglátta, nagyot kacagott.
- Hát emlékeztél rá?! Köszönöm! Miért jöttél?
- Félig a kíváncsiság, félig a baráti szándék hajtott ide. Tudnál abban segíteni, hogy meghódítsam szívem hölgyét?
- Hát, a vitézségem mindig sikerrel járt! Szívesen adok néhány leckét neked a könyvért cserébe. Gyere, máris kezdhetjük! Itt a közelben van egy sárkány…
- Sárkány?!- ijedt meg Jeromos.
- Igen. Már régóta kérték, hogy öljem meg. Csak az előző csatában eltört a kardom. Varázsolj ide nekem egyet, kérlek! Addig is hívom a sárkányt.
- Jaj, ne! Nem biztos, hogy….
- Sárkány! Sárkány! Gyere elő!
Nagy mordulás hallatszódott a barlang mélyéről.
- Abraka-dabra! - mondta Jeromos. Ám a kard helyett egy répa lett Fridolin kezében. Ekkorra már a sárkány is előjött. Nem volt más választás, mint a menekülés. Fridolin és Jeromos tudták, hogy az életükkel játszanak, úgyhogy szedték a lábukat, ahogy csak bírták. Egyszer csak egy sziklaszoroshoz értek. Ott kifújhatták magukat. Egy darabig némán hallgattak, aztán Jeromos törte meg a csendet.
- Bocsánat! Nem akartalak veszélybe sodorni.
-Méghogy nem akartál! Egy hajszálon múlt az életem! Szerencsétlen egy balkezes vagy! Nem tudsz semmit megcsinálni. Te már iskolás korunkban is béna voltál. És akkor is azt hitted, hogy te vagy a legjobb! Nem változtál semmit! - fakadt ki Fridolin.
 Szegény Jeromos, csak nézte az egyre távolodó dühös embert. Aztán ő is lassan elindult hazafelé. Ennyit a szerelemről! Nem kellett volna ide jönnie.
Jeromosnak egyre csak Fridolin szavai jártak az eszében: „Egy hajszálon múlt az életem… Iskolás korunkban is béna voltál … nem változtál semmit!” Jeromos nagyon elkeseredett. Tényleg nem tud semmit. Kezdte elhinni ezeket a dolgokat. Így ballagott hazafelé. Furcsa volt, hogy még nem ismerős terepen járt. Valami idegen erdőben lehetett. Na még ez is! Nem volt még elég? Egyszer csak feleszmélt. Mintha a nevét hallotta volna.
- Jeromos! Jeromos! - a varázsló hirtelen hátrafordult a neve hallatán. Egy kicsi, lila pöttyös lény állt egy farönkön és rá nézett.
- Szia Jeromos! Örülök, hogy itt vagy! Erre már rég járt ember. Foglalj helyet! Ott egy kő! - szól barátságosan a lény. - Az én nevem Abbás.
- Honnan tudod a nevem?
- Az nem lényeges. De ugye tudod, hogy nem muszáj varázslónak lenned. Én egyébként sem szeretem a varázslókat, mert mindig mást akarnak, meg akarják változtatni a világot.
Neked nem kell olyannak lenned, mint a többiek! Te attól vagy különleges és értékes, ami TE vagy.
- De úgy szeretnék valami olyasmit tenni, mint Ozmin, Robin vagy Fridolin! Csupa nagyszerű dolgot csinálnak. És én???
Ekkor Abbás egyik buborékot eregette a másik után Jeromos feje fölé. Az egyikben a csodaszép virágokat, a másikban Jancsi és Juliska hálás tekintetét látta, a harmadikban saját magát, amint Rozsdással együtt nevetnek. Majd előtűnt újabb és újabb kitartó próbálkozása, Csipke Rózsika boldog mosolya, bocsánatkérő arca…
- Ezek nagyszerű dolgok Jeromos! És ezeket mind Te hoztad létre.
Ekkor Abbás eltűnt. Jeromos elgondolkozott azon, amit hallott, és bátorságot merített belőle ahhoz, hogy levegye varázslóruháját, és magára öltse azt, amit oly rég szeretett volna: a fafaragók kötényét.
Boldogan látott munkához. Nem akart már se tudós, se híres, se erős lenni. Még Hófehérkéről is megfeledkezett. Végre az lehetett, aki mindig is volt: Jeromos. Egyik szobrot a másik után készítette el, és alig várta, hogy erről a nagy változásról beszámolhasson osztálytársainak. Ekkor eszébe jutott Abbás.
- Hiszen ő segített megtalálni, hogy ki is vagyok én. Boldoggá tesz, ha adhatok: adhatok az időmből, a levesemből, a bölcsességemből, a szívemből … Adni a legjobb dolog a világon!
Hála és az ajándékozás vágya töltötte be a szívét.
Gyorsan felvette az előbb letett szerszámokat. Keresett egy szép követ, és elkezdte faragni. Később csodálattal nézte az Abbás formájú követ. Szépen becsomagolta, és megkereste a lényt. Nemsokára meg is találta.
- Kedves Abbás! Köszönöm, hogy felnyitottad a szememet! Hálám jeléül fogadd el ezt az ajándékot!  - mondta Jeromos. Abbás örömmel vette a kezébe a remekművet.
- Köszönöm! - mondta, és boldogan nézett Jeromos után.
A volt varázsló hazaérve izgatottan készítette az újabb és újabb szobrocskákat osztálytársainak és Csiri bácsinak, hogy a találkozón megajándékozhassa őket velük, és azzal, amit a kis erdei lénytől tanult, hogy a legnagyszerűbb tett az, ha önmagad vagy!

2020.02.20